Egyértelmű az óhaj: a tető ne ázzon be. Érdemes azonban megvizsgálni, ezt a célt hogyan érhetjük el, mik az előírások és milyen különbségek vannak egyes országok szabályozásában.

Épületeink csapadék elleni védelméről folytatott párbeszéd napjainkban érezhetően háttérbe került a hőszigetelés és energiafelhasználás méltán népszerű aktualitása következtében. Az energiatakarékosság érzékeny egyensúlyához képest a vízszigetelések terén a követelmények és a körülmények valóban nem változnak jelentősen.
A kívánt végeredmény könnyen leegyszerűsíthető és leírható: a tető ne ázzon be. Azonban hogy ezt a célt hol milyen módon érik el, milyen előírások segítik a szakemberek dolgát, esetleg milyen különbségek vannak egyes országok szabályozásában, hasznos és tanulságos vizsgálni.

A téma aktualitása

Ausztriában a tetőszigetelések tervezésére és kivitelezésére vonatkozó ÖNORM B3691 szabvány 2012. december 1-jén váltotta és egyesítette a 2002 óta érvényben lévő több elődjét. E szabványban találhatók a bitumenes és műanyag lemezzel, szigetelő lepellel és bevonatszigeteléssel történő tetőszigetelések kialakítási szabályai, rendelkezéseket tartalmaz a megengedhető tetőlejtésekre, alkalmas aljzatokra, megfelelő csatlakozásokra és lezárásokra vonatkozóan, valamint követelményeket ad meg a tetőfelépítés egyes alkotó rétegeivel szemben.

E szabványnak nem tárgya a talajjal határos, terepszint alatti épületszerkezetek, valamint az ún. nedves terek vízszigetelése. Általánosságban kijelenthető, hogy a szabványban sok hasonlóság és azonosság található a magyarországi irányelvek tartalmával. E cikk elsősorban a két szabályozói környezet közötti eltéréseket, valamint a szabályozás megértéséhez szükséges fogalmak, elvek összefoglalását tartalmazza.

A kiinduló elv

A szabvány – egyben a szemlélet – újdonsága, hogy a szigetelendő épületeket annak tervezett élettartama és a kárhányada alapján (1. táblázat) osztályozza. A kárhányad az épület jelentőségének kifejezésére szolgáló osztályozás, melynek alapja ÖNORM EN 1990 szabványban található. 

Ezen „K1-K3" osztályokba való besorolás határozza meg a továbbiakban a tetőfelépítésre vonatkozó részletes követelményeket, a felhasználható anyagok és rétegfelépítések körét, az esetlegesen alkalmazandó kiegészítő eljárások számát, valamint az ellenőrzés-karbantartás előírt gyakoriságát. Konkrét példaként: „K2" osztályú épület tetőjére intenzív zöldtető nem kerülhet; „K1" kategóriában egyrétegű bitumenes szigetelés is készíthető. A besorolást részletesen tanulmányozva megállapítható, hogy az emberi tartózkodásra szánt épületek többsége a legmagasabb, „K3" kategóriába tartozik.

Kiegészítő intézkedések

A konkrét számszerű előírásokon túl a szabvány a csapadékvíz elleni védekezés eszközeinek szélesebb spektrumát tartalmazza. A tetőszigetelés biztonságának növelése érdekében ún. kiegészítő intézkedések tervezhetők be.

Ezek az alábbiak:

• a tetőrétegrend szakaszokra osztása (200 m², ill. 300 m²), szakaszonként legalább egy ellenőrző nyílással;
• a párazáró réteg készítése bitumenes vastaglemezből, a vízelvezetés ellenőrizhető megoldásával (kontrollaknával) együtt;
• a rétegrend kialakítása kompakt tetőként;
• az aljzathoz teljes felületen ragasztott vízszigetelés;
• átszellőztetett tetők esetén ÖNORM B 4119 szerinti alátéthéjazat (vízhatlan v. vízzáró alátétszigetelés) készítése;
• károsodásmentes nedvességellenőrzést lehetővé tevő észlelőrendszer beépítése;
• min. 10% lejtés a vízszigetelés síkján.

A „K3" kategóriában ezek közül legalább egyet kötelezően be kell tervezni.

Egyéb előírások

Az elvi vagy átfogóbbnak tekinthető előírásokon túl a szabvány a tervezés és kivitelezés teljes területét részletekbe menően szabályozza. A szabvány előírja például, hogy melegtetők esetén, ha a felépítmény például zöldtető vagy parkolótető, akkor – figyelembe véve a rétegrendben tartósan jelen lévő nedvességet – a párazáró réteget legalább s_d=1000 m értékűre kell tervezni.

A gyakorló építészek számára a szabvány legkézzelfoghatóbb változása, hogy a tetőfelület minimális lejtését az eddigi 1,8 százalék helyett 2 százalékban határozza meg, általános felületen mérve. Ez a lejtés trapézlemez, illetve faszerkezetű tető esetén 3 százalék lehet.
Az előírtnál kisebb lejtés kizárólag felújítások esetén készíthető. A használati kategóriák itt is megjelennek: pl. „K2" kategóriájú épületnél a lejtés csak „K3" kategóriára előírt vízszigetelés alkalmazása esetén csökkenthető (de legfeljebb 50% mértékben), „K3" kategóriában pedig a lejtés egyáltalán nem csökkenthető.

E szabvány az elődjétől eltérően szakít a vízszigetelésekre Magyarországon is alkalmazott besorolással, mely a szigetelésre ható mechanikai és hőterhelési igénybevételek alapján állapítja meg a szigetelés minőségi osztályát (I/A, I/B stb.). E jelenlegi szabályozásban mindössze az egyes tető használati jellege és a használati kategória függvényében a vízszigetelés anyagától és rögzítési módjától függő minimális anyagvastagságok és rétegszámok kerültek meghatározásra (2. táblázat).

Érdekesség továbbá, hogy öntapadó bitumenes lemezek alkalmazása esetén 1 milliméterrel csökkenthető az előírt vastagság. A szabvány emellett a folyékony állapotban felhordandó vízszigetelésekre is tartalmaz előírásokat, azzal a megjegyzéssel, hogy az ETAG 005 irányelv (a Műszaki Engedélyezés Európai Szervezete – EOTA – által kiadott útmutató a folyékony állapotban felhordott tető vízszigetelő rendszerekre) alapján e rendszerek elfogadott használati ideje 25 év.

A részletek jelentősége

A rétegrendek, valamint az egyes rétegek tervezési és kivitelezési szabályain túl a szabvány a csatlakozásokra és felvezetési magasságokra vonatkozóan is tartalmaz előírásokat. Az értékek két csoportra oszlanak, attól függően, hogy a csatlakozó felépítmény keresztmetszete legfeljebb 200 négyzetcentiméter (kisméretű gépészeti áttörés, korlátoszlop) vagy annál nagyobb méretű-e. Ezen belül található normál és fokozott követelmény is, ez utóbbi szigorítást az alábbi esetekben kell alkalmazni:

• a hóteher s_k > 3,25kN/m² (ún. hóban gazdag vidék)
• a csapadékhozam 300 l/(s × ha) fölött van
• a tetőfelület lejtése kisebb, mint 2 százalék.

Az első két feltétel teljesülése Ausztriában nem tekinthető rendkívüli körülménynek. A csapadékhozam szabványban (ÖNORM B 2501) lefektetett mértéke országosan és egységesen min. 300 l/(s × ha), azzal a kiegészítéssel, hogy ahol ez a mennyiség a meteorológiai intézet adatai alapján ennél nagyobb, ott a magasabb értéket kell mértékadónak tekinteni (3. táblázat).

A hóteherre vonatkozóan – összehasonlításképp – Magyarországon az MSZ EN 1991-1-3 szabvány alapján a felszíni hóteher karakterisztikus értéke (sk) az ország területén az építési terület talajfelszínének tengerszint feletti magasságának függvényében számítható ki (de min. 1,25 kN/m²).

A hóterhekre vonatkozó szabvány szerint azonban Ausztria egésze az ún. alpesi területbe tartozik, melynél e számítás összetettebb, emellett az ÖNORM B 1991-1-3 szabvány mellékletében találhatók a hóteher karakterisztikus értékei több mint kétszáz településre vonatkozóan, táblázatos
formában.

A falcsatlakozások kialakításánál a vízszigetelés felvezetési magasságát az 1. a) ábra szerint kell meghatározni. A felcsapódó víz elleni védelmet jelentő előtető csak akkor vehető számításba, ha az előtető faltól való kinyúlása legalább a tetőburkolat síkja és az előtető alsó síkja közötti homlokzatmagasság felét eléri. Ez esetben azonban látható, hogy az előírt magasságok nagymértékben csökkenthetők. Folyókák beépítésével szintén csökkenthető e felvezetési magasság, amennyiben a folyókák szabványszerűen kerülnek kialakításra (víztelenítés, rácskeresztmetszet, stb.). A szabvány megkülönbözteti a 12 centiméter és 24 centiméter közötti, valamint a 24 centiméter vagy annál szélesebb folyókákat. A szélesebb folyókák alkalmazása esetén a folyóka teljes magasságával csökkenthető a szigetelés előírt felvezetési magassága (1. b ábra).

Ajtócsatlakozás helyes kialakítása a 2. a) ábrán látható. Amennyiben a részlet a szabvány szerinti kisebb méretkategóriába tartozó folyókával kerül kialakításra, a magasságok a 2. b) ábra alapján alakulnak. Ebben az esetben a folyóka magasságának csak a fele számítható be a teljes magasságba. Látható, hogy így a külső és belső padlósík között legalább 3, illetve 5 centiméter szintkülönbségnek kell lennie. Ezek az értékek legalább 24 centiméter széles folyóka alkalmazásával 1, illetve 3 centiméterre csökkennek, ennél kisebb szintkülönbséggel a szabvány előírásainak betartásával lapostető nem készíthető. Amennyiben akadálymentes közlekedést küszöb nélkül szeretnénk biztosítani, akkor ezt a szabvány előírásainak betartásával dönthető rácsú folyóka beépítésével oldhatjuk meg.

Összegzés

A szabvány felépítésének jelen összefoglalása alapján látható, hogy a vízszigeteléssel készített tetők terén találkozhatunk kisebb-nagyobb különbségekkel a magyar és az ausztriai szabályozás között. A kiindulási elv jelentősége, és az abból származtatott többlet- (illetve csökkentett) követelmények mennyisége és mértéke arányosnak tekinthető követelményrendszert állít fel nemcsak a vízszigeteléssel, hanem az egész tetőfelépítéssel szemben is. Természetesen a kívánt végcél elérése – sarkosan fogalmazva – nem feltétlenül igényel akárcsak egyetlenegy szabványt sem, azonban ezen szabvány előírásainak betartásával tervezett, kivitelezett és karbantartott tető vélhetően kevés problémát okoz az élettartama alatt az üzemeltetés során.

Kuntner Ferenc
okl. építészmérnök,
okl. épületszigetelő szakmérnök,
a BESTO ZT GmbH építész munkatársa