A magyar épületállomány többségénél az energiafogyasztás 80 százalékát meg lehetne takarítani egy jól tervezett és színvonalasan kivitelezett beruházással. Sokan nem is sejtik, de a felújítás egyik kulcsa, hogy ügyelni kell a „belakatolási jelenségre".

Enélkül könnyen előfordulhat, hogy egy rosszul megvalósított felújítás esetén végleg lemondhat a tulajdonos arról, hogy a megtakarítható energiafogyasztás nagy részét ki tudja használni. Ürge-Vorsatz Diana klímakutatóval, a CEU Környezettudomány és Környezetpolitika Tanszékének docensével a felújítás mikéntjéről, a környezeti és a gazdasági válság kapcsolatáról beszélgettünk.

Az év első harmadának időjárása láttán az embernek rossz érzése támad: a mostani rendkívül csapadékos időszak, a megkésett tavasz értékelhető riasztó jelként, a klímaváltozás negatív következményeként?

Ürge-Vorsatz Diana – Hasonló események a természetes változatosság részei lehetnek. Létezik egy elmélet, amely szerint az antarktiszi jég erősen olvad, s ennek következményei érzékelhetők az elmúlt évek időjárásában. Ez Európában ideiglenesen hidegebb és csapadékosabb teleket eredményezhet. Van rá esély, hogy a mostani szokatlanul elhúzódó és csapadékos tél ennek a következménye, de nem lehet kijelenteni, hogy ez egyértelműen jele valaminek.

A gazdasági válság hatására az elmúlt években átalakultak a háztartások költési szokásai, megváltoztak az építkezési szokások is. Miként hat mindez a fenntartható építészetre, illetve arra, hogy miként viszonyulnak az emberek a fenntarthatósághoz?

Ü-V. D. – Jól látszik, hogy kedvezőtlen irányú változás következett be. A fenntarthatóság egyszerűen „kiment a divatból". Ez önmagában is gond, ám ennél is nagyobb probléma, hogy a gazdasági és a környezeti válság ugyanarra az okra vezethető vissza. Sokan azt érzik, hogy a gazdasági nehézségek időszakában nincs pénz és idő a környezeti problémákkal foglalkozni, ilyenkor könnyebben fordítanak hátat az emberek a zöld szempontoknak, elodázzák a fenntarthatóság érdekében fontos teendőket, ugyanakkor kiderül, hogy éppen ez az oda nem figyelés, éppen ugyanazoknak a szempontoknak a háttérbe szorítása vezet mindkét téren a válsághoz. Mindkettő hátterében alapvetően a túlfogyasztás áll, egyszerűen tovább nyújtózunk, mint a takarónk ér. Viszont az is világossá vált az elmúlt években, hogy alapvetően a gazdasági modellel van baj.

Úgy kell ezt érteni, hogy nem elegendő visszafogni a fogyasztást?

Ü-V. D. – Erről van szó. A gazdasági válság és annak következményei rávilágítottak arra, hogy a mostani gazdasági modellben minden arra épül, hogy a társadalom fokozatosan növeli fogyasztását. Kiderült, hogy a fogyasztás csekély mérséklése is tovagyűrűző hatású. A fogyasztás 1-2 százalékos csökkenése a józan paraszti ész szerint racionalizálást és hatékonyságnövelést kellene hogy eredményezzen, s ezzel együtt a felesleges túlvásárlás csökkenését. Ezzel szemben azt láttuk, hogy munkahelyek sora szűnt meg, üzletek mentek csődbe, a szomszédaink állás nélkül maradtak, sok munkaadó csökkentette a béreket – így vagy úgy mindenkit érint a szomorú folyamat, amit a fogyasztás néhány százalékos racionalizálása indított.

Ez figyelmeztető jel, és egyértelműen mutatja, hogy a gazdaság motorjával van baj. Bár a túlfogyasztás jelenleg is számos téren érzékelhető, bajos annak visszafogásával felülemelkedni a nehézségeken. A gazdasági modell teljes megváltoztatása valószínűleg az egyetlen járható út. A baj az, hogy a megoldást nem ismerjük, a lehetséges utak még tervezőasztalon sincsenek általánosan elfogadottan kidolgozva. Teljesen felkészületlenek vagyunk a szükséges változásra.

Ön régóta vallja, hogy jobban kell gazdálkodnunk az erőforrásainkkal, hatékonyabban kell használnunk a készleteinket. Akkor ez sem elég?

Ü-V. D. – Ez nélkülözhetetlen. De nem elégedhetünk meg tüneti megoldásokkal. Félek, hogy olyan alapvető mértékben és mélységben kell megváltoztatnunk a gazdaság működését, amelyet sokan el sem tudnak képzelni. Nemrég megjelent könyvében Anders Wijkman a két válság összefüggését boncolgatja, most dolgozunk azon, hogy magyarul is kiadjuk meglátásait a gazdasági és a környezeti krízis kapcsolódásáról. „Bankrupting nature" a munka címe, magyarul „Csődbe vinni a természetet". Látszólag a környezeti válságról ír, valójában a gazdaságit elemzi végig. Döbbenetes a kapcsolat. Történések sora igazolja, hogy nagyon nagy katasztrófának kell bekövetkeznie, hogy érdemi lépések történjenek.

A mai politikai rendszer nem olyan, hogy ösztönözné a hosszú távú, lényegi változásokat. Nemcsak Magyarországon, hanem más államokban is parlamenti választási ciklusokban gondolkodnak a politikusok, a következő négy évet szeretnék megnyerni, hosszú távú megoldásokban nem gondolkodnak, pláne, ha az rövid távon valóban áldozatokkal jár. A környezeti válságról pedig eleve kevesen vesznek tudomást, pedig ez szinte mindennel összefügg.

Rövid távú politikai érdek vezetett ahhoz is, hogy az energiaárak mérséklését jogszabályba foglalják. Korábban beszélgettünk már e lap hasábjain, akkor említette, hogy az energiaárak torzítottak, ami nem kedvez a környezettudatos építéseknek. Miként hat ez a mostani lépés?

Ü-V. D. – Semmiképp sem kedvezően, de nem is annyira tragikus, mint elsőre tűnik. A gazdasági válság idején a régi árak sem ösztönözték az embereket arra, hogy környezettudatos fejlesztésekre, fenntartható beruházásokra költsenek nagyobb összeget háztartásaikban. A szakirodalom azt mutatja, hogy az energiaárak nem elasztikusak, és ahhoz, hogy az árak változására reagáljanak az emberek, jelentős áremelkedésnek kell bekövetkeznie. Ennek alapvetően két oka van: egyfelől a szegényebbek – amennyire csak lehet – már odafigyelnek a fogyasztásukra, náluk tehát nincs érdemi tartalék. Másfelől az, hogy a gazdagabbak kevésbé érzékenyek az áremelkedésre az energia vonatkozásában.

Összetettebb ösztönző rendszerre van szükség, az energiahatékonysági szabványok sokkal inkább jó eszközök lehetnek. Ezeket nemcsak az épület egészére, hanem épülettechnológiai berendezésekre, infotechnológiai eszközökre, elektromos berendezésekre érdemes bevezetni.

Az anyagi ösztönzés mennyire járható út?

Ü-V. D. – Mindenképpen szükség van rá, ám nem a tőkedotáció a legésszerűbb. Sokkal inkább a kamattámogatásban hiszek, a felújításokhoz adott hitelek támogatása, akár nulla százalékos hitelek biztosítása segítheti a beruházások megkezdését. Számos kutatást folytattunk e téren, és egyértelműen kiderült: léteznek olyan források, amelyeket a jelenleginél sokkal hatékonyabban lehetne elkölteni. Nem arról van szó, hogy teljesen új pénzt kell bevonni erre a célra, hanem a fenntarthatóságra így vagy úgy elköltött pénzek ésszerű átcsoportosításával lehet forrást találni. Az energiabiztonság, a fenntartható fejlődés, az energiadotációk és más támogatások csak néhány olyan a költségvetésben benne lévő cím, aminél érdemes lenne átgondolni, hogy szükség van-e akkora összegre, amekkorát jelenleg erre szánnak. Kutatásainkkal bizonyítottuk, hogy a fenntarthatóság érdekében a legjobb módon az épületek felújításának támogatásával lehet eredményt elérni. Ehhez persze nem egyszerűen oda kell adni a pénzeket a felújítást végzőknek, hanem megfelelő pénzügyi struktúrákat, finanszírozási formákat kell kidolgozni.

Minden az ösztönzésen múlik?

Ü-V. D. – Nem kizárólag, mivel sajnos az emberek nem rendelkeznek elegendő információval. Ha egy tulajdonos elhatározásra jut, rászánja magát a felújításra, akkor is szinte azonnal elakad. Nem tudja, kihez forduljon, merre induljon, s már a kezdetek kezdetén nehezen lép tovább. Nagy szükség lenne olyan one stop shop-okra, ahol egy helyen minden információt, szükséges anyagot és szolgáltatást megtalálnak az építkezők. Meg kellene ismertetni őket a lehetőségekkel, tanácsot adni, miként lehetne megtervezni és megvalósítani egy hatékony felújítást az otthonukra szabva.

Ön hogy látja, mi az első lépés? Meg lehet mondani, mivel kell kezdeni egy felújítást?

Ü-V. D. – Kutatásaink azt bizonyítják, hogy nem igazán hatékony a szakaszos felújítás. A háztartások rendszeresen szakaszokban tervezik a munkálatokat, kezdik valamivel, majd amikor tovább tudnak lépni, akkor a következő fázist iktatják be, és több szakaszból „rakják össze" a teljes korszerűsítést. Ezt pillanatnyi anyagi megfontolásból teszik, összességében azonban ez úgy pénzügyileg, mind energetikailag hátrányos. Ha először a fűtőrendszert cseréli ki a tulajdonos, akkor egy rossz szigetelésű házban a burkolat, a hőszigetelés elégtelensége, a hőhidak miatt rengeteg energia vész el a jó fűtési rendszerrel is. Ráadásul, ha e két fázist együtt tervezik, akkor sokkal kisebb teljesítményű kazánra van szükség, vagy akár egy hordozható villanyradiátor is elegendő lehet a fűtésre, tehát felesleges volt az ugyan hatékony, de hosszú távon az épületben szükségtelen kazánba beruháznia a tulajdonosnak.

Hasonlóképpen nem hozza meg a várt hatást, ha valaki a nyílászárócserét veszi előre, mert attól még számos ponton szökik ki a levegő, a hőhidaktól kezdve a falak szigeteléséig számos probléma megoldatlan marad. Azaz eleve nem éri meg kiemelkedően hatékony nyílászárót vásárolni, ha az ember csak azt cseréli le, míg ha egyből teljes felújítást végez, akkor a legjobban szigetelő nyílászárók a gazdaságosak. Úgy kell ezt elképzelni, mint egy szitát: hiába töm be az ember rajta 8-10 lyukat, marad még bőven.

Ezzel kapcsolatosan bevezettünk egy terminus technikust, amelyet már az Európai Unió szakpolitikájában is átvettek és használnak is az irányelvek előkészítésében. A „belakatolási jelenség" lényege az, hogy ha a felújítást kisebb lépésekben kezdik, akkor óhatatlanul belakatolnak bizonyos mértékű megtakarítási lehetőséget. Ezt a „lakatot" aztán már nem lehet kinyitni, ha egyszer valamelyik fázis nem a legoptimálisabb hatékonyság figyelembevételével készült, elvész az esélye annak, hogy a lehető leginkább energiahatékony felújítás szülessen. Ha egyenként nyúlunk az egyes elemekhez, akkor biztos, hogy úgy járunk, hogy gazdaságosan nem lehet kihasználni a teljes megtakarítási lehetőségét egy épület energiafogyasztásának. A fő felújítást mindenképpen csomagban érdemes tehát megtervezni és megvalósítani, csak a mélyfelújítást szabad megcélozni.

Ami ellen a legtöbbek érve az, hogy egyszerűen nincs ennyi pénzük...

Ü-V. D. – Ez érthető érv, de azt is szem előtt kell tartani, hogy egy átfogó felújítás fajlagosan lényegesen olcsóbb. Az egységnyi energiamegtakarításra eső költség így jóval kevesebb lesz, mint ha két vagy három fázisban kerül sor a beruházásokra. Inkább érdemes várni, mert azon sokkal többet lehet nyerni.

Mi a helyzet a társasházakkal? Ott egy-egy lakó eltökéltsége valószínűleg semmire sem elég...

Ü-V. D. – Egyesével nem lehet áttörő eredményt elérni. Mindenképp megállapodásra kell jutni a lakótársakkal, hiszen ha csak egy lakásra tervezik meg a felújítást, az ugyancsak a belakatoláshoz vezet. Előny viszont a társasházaknál, hogy sokkal kedvezőbb a felszín-térfogat arány, így közös beruházás esetén sokkal gazdaságosabban finanszírozhatók a munkálatok.

Nyilván óriási különbségek vannak, de átlagosan milyen mértékű megtakarítás lehet reális egy épület energiafogyasztásában?

Ü-V. D. – A magyar épületállomány túlnyomó többségében egy jól megtervezett beruházással 80 százalékos megtakarítást el lehet érni.

Zoltai