Félsikerként könyvelhető el a rezsióradíj léte, mivel pusztán ajánlásként senki nem köteles tartani magát hozzá, s nincs kidolgozott, egységes normarendszer sem. Miközben külföldi példák jól mutatják, hogy nemcsak a rezsióradíjjal, de más, az árat reális mederbe terelő szabályokkal eredményesen lehet fellépni a feketegazdaság ellen, s kiválasztani a valóban legjobb ajánlatot. Minderről Pallay Tiborral, az ÉVOSZ alelnökével beszélgettünk.

A rezsióradíj célja eredendően a tisztább piaci viszonyok, a kivitelezők által adott ajánlatok összehasonlíthatóságának javítása lett volna. A ma használatos rezsióradíjjal azonban mintha több gond lenne, mint amennyire segítség ez a szakma számára. Hogyan látja a helyzetet?

Pallay Tibor – Annak idején az építőipari szakma és az ÉVOSZ szorgalmazta a rezsióradíj bevezetését, mai formájában azt lehetne mondani, hogy a végeredmény félsikernek tekinthető. Persze a léte vitathatatlanul előrelépés, hiszen minden jó irányba tett kis lépés segítheti az ágazatot, ugyanakkor jelenleg nem tölti be azt a funkciót, amire hivatott. Ennek fő oka, hogy a rezsióradíj a szabályozás értelmében ajánlás, ahhoz nem kell tartania magát a kivitelezőnek, de nem szükségszerűen várja el a megbízó sem, hogy az ennek megfelelő összegekkel számoljanak.

Jelentősége akkor van, ha irreálisan alacsony összeggel számol egy kivitelező az ajánlat költségvetésében, hiszen ez esetben számon kérhető, hogy a gyanúsan alacsony vállalási díj esetében milyen rezsióradíjjal kalkuláltak. Azonban a rendszer kijátszható, nincs egységes normarendszer, és gyakori érvként hangzik el, hogy a kivitelező rövidebb munkaidő alatt képes azt a munkát elvégezni. Ennek valóságtartalmát pedig – akár tisztában van a reális időszükséglettel, akár nem – nem tudja cáfolni a megrendelő.

Így viszont épp az az előnye vész el a rezsióradíjnak, hogy összehasonlíthatóvá válnak az ajánlatok, hiszen nem tudni, miben és hol fog a gyanúsan alacsony árat adó kivitelező spórolni. Ráadásul ajánlás esetén az irreálisan alacsony ár sem zárható ki kötelezően.

P. T. – Sok a csapda a gyakorlatban a rezsióradíj körül, miközben bevezetésének szándéka alapvetően indokolt. Az ÉVOSZ nem véletlenül állt az élére ennek az ügynek, és évről évre meghatározzuk a rezsióradíj mértékét a vállalatoktól bekért adatok alapján. Legutóbb ez három tényező hatására emelkedett: az ügyviteli költségek növekedése, a szakmunkás óradíj változása és a pénzügyi kiadások drágították valamelyest ezt az összeget. Az emelkedés mértéke azonban még összességében sem volt jelentős, ma 2446 forint a rezsióradíj, ami összehasonlítva például egy autószerelő műhely adataival, nem igazán kiemelkedő. Más kérdés, hogy a gyakorlatban a piaci verseny és a megbízások elnyeréséért folytatott harcban ezt menynyire tudják és akarják betartani a cégek.

Segít a rezsióradíj abban, hogy versenyképes ajánlatokat tegyenek a kivitelezők?

P. T. – Versenyképes ajánlatokat nem ez alapján tesznek, sokkal inkább a későbbi fázisban van jelentősége a rezsióradíjnak. Akkor lesz szerepe a gyakorlatban ennek az összegnek, amikor a megbízó tudakozódik az ajánlat részleteiről, és szeretné tudni, hogy mennyire megalapozott a beruházás költségvetése. Ám mint már említettem, sajnálatos módon a mai szabályozási környezetben ez messze nem éri el azt a célt, amit eredetileg reméltünk. Hatékonyabb akkor lenne, ha egy normarendszer állna mögötte kötelező alkalmazással. Erre nemzetközi viszonylatban jó példák vannak, a környező országok közül Ausztriában és Németországban eredményesen működik egy egységes normarendszer részeként. Ezekben az országokban attól válnak előnyösebbé az ajánlatok, hogy vagy az anyagot tudja olcsóbban beszerezni az építőipari cég, vagy jobb munkát, magasabb minőséget tesz le az asztalra egyik vagy másik kivitelező.

Nálunk viszont régóta tény, hogy az ár a meghatározó.

P. T. – A probléma gyökere éppen ebben rejlik, hiszen Magyarországon szinte kizárólag a beruházás végösszege a meghatározó egy ajánlat értékelésekor, azt a kivitelezőt választják ki, aki alacsonyabb árat ír a költségvetés végére, függetlenül az egyéb tényezőktől, az ajánlat további részleteitől. Mintha mellékes lenne, hogy mennyire megbízhatóan teljesít egy cég, milyen tapasztalata van vagy éppen vannak-e köztartozásai, az ár szempontja mindent felülír.

Így viszont hiába beszélünk az ágazat fehérítéséről, hiszen az árverseny kizárólagossága ez ellen hat.

P. T. – A rezsióradíj ma egy apró eszköz a feketegazdaság elleni küzdelemben. Természetesen nem szabad alábecsülni a kis lépéseket sem, már csak azért sem, mert a feketemunkát nem lehet egyik pillanatról a másikra felszámolni, mégis azt gondolom, ennél sokkal nagyobb horderejű lépésekre van szükség. Az építőipar szereplői, sőt a megrendelők sem elégedettek ma a rezsióradíj rendszerének működésével, ám ezen változtatni csak akkor lehet, ha a kormányzat is az ügy mellé áll. Hasonló ez, mint az ágazati kollektív szerződések, a kormányzat mint harmadik fél nélkül nem reális egy ennél hatékonyabb rendszer kidolgozása és bevezetése. A rezsióradíj egyébként már csak azért sem lehet az egyetlen eszköz, mert a mélyépítési beruházásoknál például a munkadíj mindössze a beruházási költség 10-15 százalékát teszi ki. A magasépítésben ennél nagyobb, 30-35 százalék, ennek megfelelően súlyánál fogva kell kezelni a rezsióradíjat.

Az ár értékelésekor léteznek más gyakorlatok is, amelyek tisztíthatják a gazdaságot: Franciaországban például az ajánlatok közül ki kell zárni, amelyik meghatározott mértéknél jobban eltér az ajánlatok átlagárától. Ezt Magyarországon a döntéshozók nem vállalják fel, a legfőbb érv a verseny csorbítása, holott ez nem erről, hanem éppen a reálisabb árakról szólna. A feketemunka elleni harcban a rezsióradíj rendszerének jobbításán kívül az ellen is hatékonyan fel kell lépni, hogy ilyen összetett alvállalkozói láncok kössék össze a fővállalkozót a munka tényleges elvégzőjével. Nem ritkán hat-nyolc szereplős az alvállalkozói lánc, ami egészségtelen. Átfogó intézkedéssorozatra lenne szükség, ám ezt senki sem merte eddig felvállalni. Politikai elhatározásra is szükség van, illetve annak valóra váltására, anélkül ez nem lehet eredményes.

Hogy látja, mi az építőipar legnagyobb problémája jelenleg?

P. T. – A munkalehetőségek hiánya. Nincsenek megbízások, nincsenek építőipari feladatok, ma a 2006-os esztendőhöz képest 50 százalék alatti szintről kell felfelé lépkednünk. A lakásépítések számát illetően olyan mélyponton vagyunk, hogy ilyen ütemben hatszáz év alatt sem újulna meg a lakásállomány. Most mindenki arra vár, hogy a választásokat követően milyen gazdaságpolitika érvényesül majd. Ahhoz azonban, hogy az építőipar jövőjét lássuk, azt is tudni kellene, hogy a következő uniós ciklusban milyen beruházások várhatók, tervezni ebből tudunk. Egyelőre csak annyi ismert, hogy gazdaságfejlesztésre a források 60 százalékát szánják, ám nagy kérdés, mennyi csapódik le majd ebből az építőiparban. Reálisan az látszik, hogy a következő években is az uniós beruházások adhatnak feladatot az építőiparnak, a magántőke jelentős megjelenésére nem számíthatunk.

atiz