Nem folytatja tovább munkáját a Magyar Építőanyagipari Szövetség elnöke, s ezzel egy korszak zárul le a MÉASZ történetében.

Széman György 2005-től elnökségi tagként, majd alelnökként segített a szövetség újjáalakításában és érdekérvényesítő munkájában, majd 2009-től elnökként fogta össze az ágazat szövetségeit. Az építésgazdaságét, amely hite szerint sokkal többet és értékesebbet jelent, mint a köztudatban oly gyakran emlegetett építőipar kifejezés. A változás apropóján az elmúlt és az eljövendő időszakról is beszélgettünk a távozó elnökkel.

Több ciklus után idén már nem jelölteti magát a MÉASZ elnöki posztjára a következő tisztújításon. Miért döntött így?

Széman György – Személyes okai vannak. Néhány éve elköteleztem magam a tanulás mellett, s most olyan fázisba értem a tudományos területen, hogy választanom kellett, egyik vagy másik „életemet" viszem tovább magas színvonalon. A kettő együtt nem megy. Úgy éreztem, most a tudományos kutató munka mellett kell letennem a voksomat. A MÉASZ átalakításában, ha úgy tetszik, újraalakításában 2005-től veszek részt, ezen kívül a Magyar Üvegipari Szövetség élén 14 évet töltöttem.

Szép és tartalmas időszak zárul le az életemben, s most nagy lendülettel indulhatok egy másik irányba. A fenntarthatóság politológusként és szociológusként egyaránt érdekel, egyebek között a klímaváltozás társadalmi hatásaival szeretnék foglalkozni. A MÉASZ pedig nem engedheti meg magának, hogy olyan elnöke legyen, aki nem teljes gőzzel a szövetség érdekében dolgozik.

Az elmúlt években egy viszonylag kis szövetségből az ágazat jelentős részét átfogó ernyőszervezetté nőtte ki magát a MÉASZ. Mire a legbüszkébb az eltelt nyolc évből?

Sz. Gy. – A Komplex Épületenergetikai és Klímavédelmi Programra, ismertebb nevén a KÉK-programra, amellyel olyan szakpolitikai iránymutatást sikerült megalkotnunk, amely évekre, évtizedekre kijelölheti az építésgazdaság útját. Emellett persze arra, hogy az épületenergetika fontosságát bevittük a köztudatba, és a törvényhozásban is olyan egységet sikerült kovácsolnunk az amúgy ellentétes oldalon álló felek között is, amely ritkaságszámba megy a mai politikai életben: 2008-ban ugyanis egyhangúlag fogadták el a képviselők azt az országgyűlési határozatot, amely a válsághelyzetből való kilábalás fő útjának az épületenergetikai programok indítását nevezte meg.

A MÉASZ szövetségek szövetsége. Hogyan tudták az ágazat különböző szegmenseiben tevékenykedő szervezeteket közös nevezőre hozni?

Sz. Gy. – Sosem azt néztük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt. A magam részéről hiszek a holisztikus gondolkodásban, és ezt igyekeztem átültetni a MÉASZ-ban végzett munkámba is. Azt a területet kellett megtalálni, amely az építésgazdaság valamennyi szereplője számára fontos, amely mindannyiunk érdekét szolgálja. Ez pedig a zöldépítés, az energiatakarékosság. Ez egyfelől gazdaságpolitikai program, de egyúttal társadalompolitikai is. Ebben mindenki megtalálja a helyét és szerepét, egészséges szakmai vitákat generált, segíti az együttműködést. Az építésgazdaság szereplői ma már nem téglát, cementet és szigetelőanyagot adnak el, hanem komplex megoldásokat. Nem lehet tehát részleteiben nézni az egyes szegmenseket, hanem globálisan kell előrébb jutnunk. Az építésgazdaság ilyen értelemben több, mint az építőipar, ez a beruházási gondolat megszületésétől a tervezésen, a felépítésen, az üzemeltetésen és használaton át a bontásig, újrahasznosításig tart, s rengeteg szereplőt érint.

Miként alakult a tagság?

Sz. Gy. – Folyamatosan jöttek új tagok, s ahogy egy ekkora szervezetnél, ráadásul válság idején, akadtak lemorzsolódások is. Összességében azonban egy jól működő civil szervezet ma a MÉASZ, amely átfogja az építésgazdaság egészét. Az érdekek közös nevezőre hozása nem önmagáért fontos, hanem az ágazat érdekképviseletéért. Ha egy kormányzati szerv azt látja, hogy az érdekképviselet szereplői torzsalkodással vannak elfoglalva a szakpolitikai viták helyett, akkor nem lehet szakmai érvekkel segíteni a döntéshozatalt. Márpedig a MÉASZ-nak az elmúlt években éppen az volt a célja, hogy a szakma szempontjait és érveit megjelenítse a törvényhozásban is. A KÉK-program megalkotásának tapasztalatai is azt erősítik, hogy az összefogás az egyik legfontosabb cél, és az, hogy mindenki elmondhassa a véleményét több körben, hiszen csak így lehet közös álláspontot képviselni. Az érdekképviselet pedig akkor lehet eredményes, ha nem egyik vagy másik cég vagy részterület szerez előnyt a jogalkotásnak vagy a kormányzati egyeztetéseknek köszönhetően, hanem az ágazat egésze előrejut.

Ön szerint mi az a probléma az építésgazdaság számára, ami a leggyorsabban megoldásra vár?

Sz. Gy. – Nem fogok meglepetést okozni Önnek: az épületenergetikai fejlesztéseket tartom a legsürgetőbbnek. Ez pedig olyan nagy falat, hogy akár 50 évre munkát is ad az ágazatnak. Az építésgazdaság szereplőinek tudomásul kell venniük, hogy egy konjunktúra után bekövetkező dekonjunktúra természetes velejárója, hogy átalakul az ágazat, és átalakulnak a szereplők. Minden válság tisztítja a piacot, s a túlkapacitás válságidőszakban áldozatokkal jár. A kapacitások lekötésére azonban csak a piac találhat megoldást, azt várni, hogy állami megrendelések hajtják majd a szekeret, nem lehet és nem is érdemes. Idővel helyreáll majd a befektetői bizalom, s ez sokat segít majd. Az építésgazdaságban azonban még válság idején is nagy innovációs potenciál rejlik, s ennek felhasználásához hozzáértésre van szükség. Ezért az információk megszerzése és átadása, a folyamatos tudásbővítés egyértelműen a jövő záloga. Ma már sokkal összetettebb tudásra van szükség, képzések nélkül nem állhatja meg a helyét egyetlen szakember sem a piacon. Emellett a minőségpolitika is egyre nagyobb szerepet fog kapni.

Az Ön útja viszont most – legalábbis, ami a gyakorlatot illeti – elválik mindettől. Ha egy év múlva találkozunk, miről fogunk beszélgetni? És mit lát, ha öt évre tekint előre?

Sz. Gy. – Egyetemi oktatók, gyakorlati szakemberek részvételével egy oktatási rendszer kialakításán dolgozom, s bízom benne, hogy ez egy év múlva akkreditált képzés lesz, amelyet több helyszínen fognak oktatni. A hamisítás elleni tevékenységemnek is van olyan részterülete, amely az építésgazdaságot érinti, s ezzel is biztosan foglalkozom majd a jövőben. Hogy mi lesz öt év múlva? Ez nehezebb kérdés, de remélem, a már említett iskola működni fog. Kollégáimmal emellett fáradozunk egy alapítvány létrehozásán, amely szakmai munkához, szakmai programokhoz kapcsolódik. Lesz miről beszélnünk öt év múlva is.

Zoltai