Átgondolt, összehangolt városfejlesztés nélkül nem lehet sikeres Budapest – állítja Bálint Imre, a Budapesti Építész Kamara elnöke. Kulcsfontosságúnak tartja a főváros jövője szempontjából a tervezett és tudatos fejlesztési irányok kijelölését, majd az ennek megfelelő megvalósítást.

A BÉK elnöke vallja, nem szabad csak és kizárólag konkrét projektekben gondolkodni, hanem területekben, hálózatokban, struktúrákban kell látni és nézni ezt a várost.

Bálint Imre – Az elmúlt 20–25 évben érdemi városfejlesztési koncepciót nem dolgozott ki a főváros, nincs tehát egy olyan egységes és átfogó stratégia, aminek mentén közösen képzelhető el Budapest fejlesztése. Félreértés ne essék, fejlődött a város, az 1990-es évek óta jelentős lépések történtek, de nem volt egy egyértelműen meghatározott, mindenki által közös alapként elfogadott fejlesztési irány. A közelmúlt legnagyobb előrelépése, hogy nagyjából két éve egy szakértői csoportot megbíztak azzal a feladattal, hogy dolgozza ki Budapest Főváros Új Fejlesztési Koncepcióját. Albrecht Ute, a Budapest Főváros Városfejlesztési Intézet igazgatója áll a csapat élén, amelyben a városrendezőkön kívül az építészektől a közlekedéstervezőkig, a környezetvédőktől a talajmechanikusokig számos területről képviseltetik magukat a szakemberek. Kultúrpolitikusok, szociológusok, közgazdászok, geológusok is helyet kaptak a csapatban. Most ott tartanak, hogy a célokat megfogalmazták, a diagnózist papírra vetették.

Miben más ez, mint az eddigi látleletek Budapest helyzetéről?

B. I. – Alapos és átfogó, kijelöli a célokat és prioritásokat, majd a teendőket. Tisztán kell látnunk, hol tartunk ma, milyen a város népsűrűsége, milyen a laksűrűsége, hogyan hasznosítja az üres területeket – az alapvető kérdések megválaszolása nélkül nem lehet továbblépni. Kulcsfontosságú, hogy leszögezzük, mivé akar válni a város. Élhető várost szeretnénk, s meg kell találni azokat az eszközöket, amelyek révén virágzó várossá alakítható Budapest. Aki – akárcsak képzeletben is – előveszi Európa térképét, azonnal látja, hogy Közép-Kelet-Európa metszéspontjában helyezkedik el a magyar főváros, számos főútvonal és vasútvonal itt keresztezi egymást. Ezt az adottságot ki kell használnunk, ahogy a Duna értékeit is.

 A Duna alulhasznosítottsága és a benne rejlő lehetőségek léte olyan alaptézis, amellyel a városfejlesztés iránt érdeklődők rendszeresen találkoznak. Miért maradunk mégis mindig az elmélet szintjén?

B. I. – Elképzelni sem lehet, hogy mennyi tényező akadályozza a Duna hasznosítását. Holott a Duna együttesen 42 kilométer hosszú partja Pesten és Budán funkciók és lehetőségek tárháza lehetne. A hidak között más-más látvány, más-más topográfia, más-más adottságok engednek teret annak, hogy a folyó a város integráns részévé váljon. Szerkezetileg, funkciót tekintve, élhetőség szempontjából egyaránt. A pesti belváros újraélesztése szempontjából ugyancsak jó kiindulási pont lehetne. Legyünk realisták: a pesti belváros ma kifakult, félig hasznosított. A pesti belvárost ki kell nyitni a Dunára. Egyelőre azonban ezt a 2-es villamos vonala, a rakpart és a parkolási zóna akadályozza. A turisták és az itt élők egyaránt el vannak vágva a folyótól. Nem tudnak lemenni a Dunához, amire számos attrakciót lehetne telepíteni. Próbálkozások vissza-visszatérően vannak, ám rendre elakadnak. Legutóbb „A Duna partjai" címmel előkészítettek egy pályázatot, amelyre jelentős összeget különített el a főváros. Végül visszavonták a kiírást. Most azonban a pályázat helyett a BKK vette a kezébe a dolgokat, ami óhatatlanul azzal jár, hogy közlekedés szempontjai alakítják a városfejlesztést. Ez nonszensz.

  Budapest rendkívül összetett város. Ez erény vagy nehézség?

B. I. – Topográfiai változatosság jellemzi a fővárost. A budai oldal hegyes, míg a pesti lankás – ez más városszerkezetet, más fejlesztési célokat vetít elénk. Összehangoltan fejlesztve azonban egy csodálatos, kerek egész születhet. De ismét hangsúlyoznom kell: nem szabad, hogy a közlekedési szempontok határozzák meg a város fejlesztését. A helyes irány az, hogy a közlekedés kiszolgálja a várost, nem irányítja a fejlődést. Mindenhol a világon így van ez.

De van más gond is. A főváros milyenségét nagymértékben alakítják azok a projektek, amelyek nem a fővárosi önkormányzathoz kötődnek, ám a várost érintik, Budapest jövőjét és városképét határozzák meg. Ezekről érdemi egyeztetés nem folyik, nincs összhang, de még csak kommunikáció sem zajlik a főváros és a kormányzat között. Pedig a múzeumi negyed létrehozása vagy a stadionok környékének megújítása nem képzelhető el Budapest városfejlesztéséből kiragadottan. Hogy is lehetne ezt elképzelni? Meg kellene kérdezni a hozzáértőket, hogy ezek a közlekedés, a környezetvédelem, a hosszú távú fejlesztési elképzelések szempontjából hogyan illeszkednek a fővárosi koncepcióhoz. Nemhogy ez nem történik, de még információ sincs elég a tervekről. Mondok más példát. A Kossuth tér esetében törekednek a tér korábbi képének helyreállítására, de miért nem törekvés ez a Felvonulási tér – Városliget esetében? 

 Említette, hogy fontos lenne tisztán látni, hogy a város mivé akar válni. Hogy lehetne ezt jól megfogalmazni?

B. I. – Általánosan úgy, hogy ismét érdemes legyen itt élni. Részleteiben pedig ki kell jelölni a célokat és a prioritásokat. Annak idején, még a hetvenes években az ember, ha mehetett is Nyugatra, szívesen jött haza, mert imádta a várost. Ezt az érzést kellene feléleszteni az itt élőkben. Olyan városfejlesztésre van szükség, amely élhető és kulturális fővárost teremt, amelynek nemcsak jó, hanem összehangolt is a fejlesztése. Nem szabad csak és kizárólag konkrét projektekben gondolkodni, hanem területekben, hálózatokban, struktúrákban kell látni és nézni ezt a várost.

 Mint a pesti Broadway, a zsidónegyed, a Ráday utca környéke vagy a Palotanegyed fejlesztése?

B. I. – Tágabban és általánosabban fogalmaznám meg ezt. A város történeti, épített részének átfogó megújulására van szükség. Nemcsak magukra az épületekre vagy a lakóterületekre koncentrálva, hanem teljes városrészekre, az egész városra kivetítve. A Király utca a háború előtt kereskedelmi főutca volt, keretes, belsőudvari beépítésű terekkel. Az udvari szárnyak ma már alig lakhatók, ám hiába tudja ezt mindenki, a privatizáció eredményeképp magánkézbe került ingatlanok belső udvarait nem lehet összenyitni. Ki kellene bontani a házak belső tereit, egy olyanfajta rehabilitációt megvalósítani, ami a Corvin sétány környékén történt a József körúttól a Füvészkertig. Ami azonban a recesszió előtt megindítható és megvalósítható volt, ma már nem az.

 S valahogy megint ugyanoda lyukadunk ki, komplex városfejlesztési elképzelések és programok kellenének.

B. I. – Anélkül elképzelhetetlen a jövő. Az egyik legfontosabb feladat, hogy a kormányzat dolgozzon ki egy hosszú távú stratégiát arra, hogy milyen pénzügyi, támogatási és ösztönző rendszerrel lehet újjáéleszteni a város rossz állapotú a területeit. Azt tudomásul kell venni, hogy a 2008 előtti időszak már nem jön vissza. A mai viszonyok között, más lehetőségekből kiindulva kell megoldást találni a problémáinkra.

 A főváros beépített területeinek aránya 52 százalék, a beépítetlen 48 százalék. Milyen arányok ezek nemzetközi összehasonlításban?

B. I. – Ezekből a számokból egy kellemes város képe rajzolódik ki, New Yorkhoz, Londonhoz vagy akár Párizshoz képest is jobbak az adottságaink a zöldterületeket illetően. Lenne tehát esélyünk arra, hogy élhető városban éljünk. Még akkor is, ha a kilencvenes évektől kezdődő beruházási időszakban indokolatlanul nagy arányban valósultak meg zöldmezős beruházások, s az addig be nem épített területeken sok esetben a város számára túlzott mértékben beépített zónák születtek. Ezt már orvosolni nem lehet. A fenntartható területhasználatra, az életminőség javítására és az élhető városi környezetre azonban van esélyünk. Tennünk kell érte.

zoltai